Valamikor régen nagy divat volt a virág a lakásban. Ott volt a tulipán a ládán, a kalocsai terítő az asztalon, a faragott virág a bútorokon, később a virágmintás tapéta. Azután jött a csömör, hogy ez már túlzás. Eltűntek a virágok, a faragás, megjelent az üvegasztal, a fém bútorláb, a geometrikus formák. Az egyszínű anyaggal kárpitozott bútorok kerültek többségbe. Eleganciájuk titka éppen az egyszerűségben, finom anyagban, hűvös nyugalomban rejlik.
De, nyugalom ez még, vagy már unalom? A gyönyörű, minimalista lakás ajtaja becsukódik mögöttünk, és azt vesszük észre, hogy kint maradt a természet. Hiányzik a minta zümmögése és a kis apróságok, amiktől otthon érezzük magunkat, nem egy designkiállításon. A virág lassan visszaszivárog az otthonokba, kialakul az egészséges egyensúly a minimalizmus és a tobzódás között.
A harmónia a lényege, hogy a kiegészítők nem aprózódnak el, hanem ugyanolyan nagyvonalúak és nagyszabásúak, mint a bútor. A természetet húsz ilyen-olyan cserepesnövény helyett egy benti kis fa képviseli. A vázában fehér tulipánok vagy liziantuszok szolidkodnak. A mintás felület egy egész falat betölt. A kevert szokatlan színek rafináltsága lágyítja az egyenes vonalú bútorok keménységét.
A virág annál is inkább alkalmas a környezet megszelídítésére, merthogy olyan kedves és kifejező. Lelke van. Lehet szelíd és nemes, lehet bohém, üde vagy megnyugtató. Ugyanez érvényes a virágmintára is. Mindenki választhat a kedve szerint. Romantikus alkatúaknak ott a jégvirágra emlékeztető csipke, nosztalgikus érzelmeket kelt a színében mintás nehéz bársony.
Aki fél a giccshatástól, annak stilizált változat való. Olyan mintha, de mégse. Aztán ott van még az inda, ami épp úgy kúszik föl az ágyneműre, mint a Magyar népmesék bevezetőjében. A virág maga az idill, amiből mindenhova tennénk legalább egy kicsit, de leginkább sokat.
